III. RÉSZ: „A másik oldal" – Kritikák és rejtett költségek

Amikor az ingyenpénz elfogy

Anna, a budapesti marketinges az első részben még dolgozott – ha nem is alkotott, csak felügyelt. A második részben megismerte az alapjövedelem ígéretét: havi 150 000 💱 forint, feltétel nélkül, mindenkinek. Megnyugtató gondolat. De mi van, ha ez az ígéret nem válik valóra? Mi van, ha a pénz, amit az állam osztogat, pontosan azt az értéket veszíti el, amit adni akart?

Ebben a részben nem azt vizsgáljuk, mit ígér az alapjövedelem, hanem azt, mi történik, ha bevezetik. A 📋 költségvetési matekot, az 📈 inflációs csapdát, a munka elvesztésének társadalmi árát, és azt a politikai logikát, ami a "mindenkinek jár" ígéret mögött megbújik.

A magyar költségvetési realitás – számok, amik fájnak

A második részben már láttuk a durva becslést: ha minden 18 év feletti magyar havi 150 000 forintot kapna, az évi nagyjából 13 320 milliárd forint lenne. Ez a teljes magyar állami költségvetés kiadásainak 35–40 százaléka. De nézzük meg részletesebben, mit jelent ez a gyakorlatban.

Magyarországon jelenleg a nyugdíjkiadások évente nagyjából 5000 milliárd forintot tesznek ki. A többi szociális juttatás – családi pótlék, munkanélküli segély, rokkantsági ellátás, GYES (gyermekgondozási segély), GYED (gyermekgondozási díj) – további 2000–2500 milliárdot. Ha ezeket megszüntetnénk, és az egészet alapjövedelemre fordítanánk, akkor is maradna egy 6500–7500 milliárd forintos lyuk a költségvetésben.

Honnan lehetne pótolni ezt a hiányt? Nézzük a lehetőségeket:

• Adóemelés: A magyar 📊 GDP nagyjából 82 000 milliárd forint. A hiány pótlásához a teljes GDP 7–8 százalékának megfelelő extra adóbevételre lenne szükség. Ez azt jelenti, hogy az áfát 27-ről 35 százalékra, vagy a személyi jövedelemadót 15-ről 30 százalékra kellene emelni – vagy mindkettőt jelentősen.
• Megszorítások: Az oktatás, az egészségügy, a honvédelem, a közlekedés teljes költségvetése évente nagyjából 8000–10 000 milliárd forint. Tehát az UBI hiányának pótlásához jelentősen csökkenteni kellene az állam összes egyéb feladatát.
• Deficit és hitel: Az állam kölcsönözhetne. De Magyarország államadóssága már így is a GDP 73 százaléka körül mozog (KSH, 2025). Egy évi 6500–7500 milliárdos extra hiány néhány év alatt államcsődhöz vezetne – vagy olyan inflációhoz, ami magát az UBI-t is értéktelenítené.

Az inflációs csapda – amikor a pénz veszít az értékéből

A támogatók szerint az alapjövedelem nem okoz inflációt, ha a gazdaság nincs teljes foglalkoztatottságnál, és azt adóemelésből finanszírozzák. Ez elméletileg igaz – de csak addig, amíg a pénz nem kerül ténylegesen a rendszerbe.

A gyakorlatban azonban a deficitből finanszírozott alapjövedelem úgy működik, hogy az állam új pénzt teremt a fedezet hiányában. (Adóból finanszírozott UBI esetén a Cantillon-effektus kisebb mértékű, mivel ott a pénzmennyiség összességében nem nő – csupán átcsoportosul.) Ahogy a cikksorozatunkban is bemutattuk, az újonnan teremtett pénz nem egyenletesen oszlik el: először a "nyomdagéphez legközelebb állókhoz" – a bankokhoz, a tech-cégekhez, a nagybefektetőkhöz – érkezik meg. Ők még azelőtt vásárolnak 🏠 ingatlant, részvényt, luxuscikkeket, mielőtt az árak felmennek. Mire a pénz lecsorog az UBI-csekkek formájában az átlagemberhez, az infláció már felhajtotta a lakbéreket, az élelmiszerárakat és a rezsi költségeit. Ezt a jelenséget közgazdászok Cantillon-effektusnak nevezik: az új pénz először a gazdagokhoz jut, és csak utána szivárog le a tömegekhez – de addigra már felhajtotta az árakat.

A Bath Egyetem kutatóinak számításai szerint egy fix összegű alapjövedelem idővel elveszíti vásárlóerejét. Egy havi 500 fontos UBI, amely 2015-ben még elfogadható szintet jelentett, 2022-re az infláció miatt már 18,8 százalékkal kevesebbet ért. Aki 2015-ben éppen hogy kijött ebből az összegből, 2022-ben már éhezett. Fontos kontextus: ez a veszteség normál piaci körülmények között, UBI nélkül következett be. Ha egy fix összeg már így is elveszíti az értéke ötödét hét év alatt, képzeljük el, milyen vásárlóerő-csökkenést okozna az a többletinfláció, amit egy deficitből finanszírozott UBI indítana el.

Magyarországon ez a hatás még brutálisabb lenne. A második részben említett 150 000 forintos UBI, ha az állam deficitből finanszírozná, gyorsan elindítaná az inflációs spirált:

1. Január: Mindenki megkapja a 150 000 forintot. A lakbérárak stagnálnak.
2. Március: A bérbeadók rájönnek, hogy az albérlőknek több pénzük van. A kereslet nő, a kínálat nem. A lakbérek 10–15 százalékkal emelkednek.
3. Június: Az élelmiszerboltokban is érezhető a plusz kereslet. Az alapvető élelmiszerek árai emelkednek.
4. December: A 150 000 forint reálértéke már csak 130 000. Az államnak emelnie kell az UBI-t, hogy fenntartsa a vásárlóerőt.
5. Következő év: Az emelt UBI még több pénzt önt a rendszerbe. Még nagyobb infláció. A spirál folytatódik.

A munka elvesztése – nem csak jövedelem, hanem identitás

A közgazdaságtan tankönyveiben a munkaerőpiacot úgy ábrázolják, mint ahol az "emberek" és az "állások" találkoznak. De a valóságban a munka nem csak pénzt ad. Időstruktúrát, társadalmi státuszt, önértékelést, közösséget, célt.

A cikksorozatunkban idézett The Lancet kutatása szerint a tartós munkanélküliség és az öngyilkossági ráta között egyértelmű összefüggés van: 1 százalékpontnyi munkanélküliség-növekedés nagyjából 0,9 százalékpontnyi öngyilkossági ráta-emelkedést hoz magával a munkaképes korosztályban. Angus Deaton Nobel-díjas közgazdász és Anne Case professzor kutatásai bebizonyították, hogy amikor egy társadalmi réteg elveszíti a biztos munkahelyeit, drasztikusan megugrik a "kétségbeesés haláleseteinek" száma – nem éhezésből, hanem alkoholizmusból, drogtúladagolásból, öngyilkosságból.

Az alapjövedelem támogatói azt állítják, hogy a "szabadidő" filozófiai fejlődéshez vezet. De a kísérletek mást mutatnak. Sam Altman Open Research programjában a résztvevők a plusz szabadidő egy részét passzív képernyőidőre fordították – az önálló vállalkozások aránya nem emelkedett számottevően. Ugyanakkor nőtt a családdal töltött idő és az egészségügyi ellátáshoz jutás is; az eredmények összességükben vegyesek, nem egyértelműen pozitívak. A finn kísérletben a résztvevők élettel való elégedettsége és mentális egészségi állapota javult, a munkavállalási mutatók azonban nem romlottak: a Kela adatai szerint az UBI-ban részesülők enyhén magasabb arányban találtak munkát, mint a kontrollcsoport.

A kérdés nem az, hogy az emberek lusták-e. A kérdés az, hogy az emberi lélek hogyan viseli el a társadalmi irrelevanciát. Amikor az ébresztő szól reggel, de nincs hova menni. Amikor a barátok a munkahelyről mesélnek, te meg a "csekkről". Amikor a gyerek azt kérdezi: "Apa, te miért nem dolgozol?", és nincs jó válasz.

A politikai gazdaságtan – ki osztja a pénzt?

Az alapjövedelem feltételezi, hogy az állam képes hatékonyan, korrupciómentesen, pontosan elosztani havi szinten több milliárd forintot több millió embernek. Ez önmagában hatalmas kihívás – de még nagyobb probléma a politikai ösztönzés.

Ha egy politikai párt azt ígéri, hogy havi 150 000 forintot ad, és a másik azt ígéri, hogy havi 200 000 forintot, ki nyer? A 🗳️ választási ciklusok rövidsége miatt az ösztönzés mindig az emelés irányába mutat. Aki nem ígér többet, elveszíti a szavazatokat. Aki ígér, nyer – de az ország költségvetése összeomlik.

Ráadásul a centralizált jövedelemelosztás egy alapvető információs problémát vet fel. Egy budapesti irodai dolgozónak más szükséglete van, mint egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban élő nyugdíjasnak. Aki a vidéki életet ismeri, tudja, hogy ott a 150 000 forint másra elég, mint Pesten. De a központi bürokrácia nem tudja ezt differenciálni – ha megpróbálja, a rendszer olyan bonyolulttá válik, mint a jelenlegi jóléti apparátus, amit az UBI éppen leegyszerűsíteni akar.

A nemzetközi kísérletek árnyoldala – miért álltak le?

A második részben bemutattuk a sikereket. De a kudarcokat is érdemes megismerni.

Finnország (2017–2018): A kísérletet nem hosszabbították meg. A résztvevők jólléte és mentális egészsége valóban javult, a foglalkoztatásban sem látszott visszaesés – de a teljes hatás a hatalmas ár fényében elmaradt a várakozásoktól. A finn kormány számításai szerint az országos bevezetés évi több milliárd euróba kerülne, ami a teljes szociális költségvetés jelentős részét emésztené fel. A politikai akarat elfogyott.

Stockton, Kalifornia (2019–2021): A havi 500 dolláros kifizetések (125 résztvevőnek) pozitív hatásairól szóltak a hírek – kevesebb stressz, több étel az asztalon. A tanulmányok szerint a kontrollcsoporthoz képest a résztvevők magasabb arányban találtak teljes munkaidős állást a program alatt. De a program 2021-ben véget ért – nem azért, mert Stockton városi kasszája kiürült, hanem mert a filantróp magántőke fogyott el. A SEED-et sosem helyi adókból finanszírozták: a pénzt Chris Hughes (a Facebook társalapítója) által alapított Economic Security Project és más adományozók biztosították. Ráadásul Tubbs polgármestert, a program legfőbb szponzorát a 2020-as helyi választáson kiszavazták. A nyitott kérdés az maradt: fenntartható-e egy állandó, országos program, ha a filantróp pénz elfogy, és a számlát az adófizetők kapják?

A lényeg: A kísérletek azért működtek, mert ideiglenesek voltak, és külső finanszírozásból (alapítványok, kutatási pénzek) tartották őket. Amikor a helyi adófizetőknek kellett volna állni a számlát, a politikai támogatás elpárolgott.

A matematika, amit nem lehet becsapni

Ez a cikk nem közgazdaságtani értekezés. De van egy alapvető igazság, ami eddig végigkövette a gondolatmenetet: a pénz nem erőforrás, csak számolóeszköz.

Ha az állam 13 320 milliárd forintot oszt szét, de nem termelődik 13 320 milliárd forintnyi plusz áru és szolgáltatás, akkor nem lett több gazdagság. Csak több pénz van ugyanazért a szűkös javakért. És amikor több pénz versenyez ugyanazért a javakért, az árak emelkednek. Ez nem politika, nem ideológia. Ez matematika.

A másik rejtett igazság: a munka nem csak költség, hanem információ is. A piaci árak – beleértve a béreket is – jelzik a gazdaságnak, hogy mire van szükség, mit kell termelni, hová kell áramoltatni az erőforrásokat. Ha az állam ezt az információs rendszert kikapcsolja, és helyette fix összeget ad mindenkinek, a gazdaság "vakon" repül. Nem tudja, mire van igény, mit érdemes termelni. A végeredmény: pazarlás, hiány és felhalmozódó káosz.

A kérdés, amire a következő részben válaszolunk

Az alapjövedelem ígérete szép. A kritikák kíméletlenek. De mi van, ha van harmadik út? Mi van, ha nem az UBI a válasz, hanem valami más?

A következő részben Magyarország helyzetét vizsgáljuk meg részletesen: milyen lehetőségei vannak egy olyan országnak, amelynek nincs elég pénze az UBI-ra, de a gépek elveszik a munkákat? Milyen alternatívák léteznek – a negatív jövedelemadótól a foglalkoztatási garanciáig, az oktatási átállástól a "humán közgazdaságtanig"?

És végül: mi lesz Annával, ha tényleg elbocsátják? Hogyan élheti túl a jövő hétfő reggelt?