2. RÉSZ: Magyarország a számok tükrében – A 2008-as válságtól az inflációs sokkig

Az első részben tisztáztuk, hogy Európában és Magyarországon a szegénységet nem a fizikai éhezés, hanem a társadalmi lemaradás, a depriváció és a munkahiány (együttesen az AROPE mutató) alapján mérjük. De hogyan alakult ez az objektív szám a hazai rögvalóságban? Ha a 2008-as gazdasági válságtól napjainkig vizsgáljuk a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) és az Eurostat adatsorait, egy rendkívül tanulságos, hullámvölgyekkel és csúcsokkal teli görbét kapunk. Lássuk, mi áll a számok mögött, és hogyan hatottak a szociálpolitikai döntések, valamint a globális sokkok a legkiszolgáltatottabbakra!

A szegénység mérése hosszú távon csak úgy lehet objektív, ha megértjük azokat a történelmi és gazdasági mérföldköveket, amelyek alapjaiban rengették meg vagy épp stabilizálták a háztartások 📋 költségvetését. Az elmúlt másfél évtized adatait vizsgálva három markánsan elkülönülő korszakot láthatunk Magyarországon.

A szakadék széle: A 2008-as válság és öröksége

Amikor 2008 őszén beütött a globális pénzügyi válság, a magyar társadalmat rendkívül sebezhető állapotban érte. A reálbérek csökkentek, az igazi társadalmi katasztrófát azonban a devizahitelek bedőlése okozta. A svájci frank és az euró 💱 árfolyamának elszállása miatt százezrek törlesztőrészlete duplázódott meg szinte egyik napról a másikra.

A KSH adatai szerint a 2010-es évek elejére a súlyos anyagi deprivációban (nélkülözésben) élők aránya extrém magasságokba, 25 százalék fölé emelkedett (az akkor érvényes, 2021 előtti 9 tételes mérési módszer szerint). Ez azt jelentette, hogy minden negyedik magyar állampolgár képtelen volt fedezni a váratlan kiadásait, nem tudta rendesen fűteni az otthonát, vagy fizetési hátralékba került a rezsivel és a hitelekkel. Ekkoriban az összetett szegénységi mutató (AROPE) a lakosság csaknem harmadát érintette.

A fordulat: Hogyan javította a statisztikát a politika? (2014–2019)

A 2010-es évek közepétől drasztikus javulás indult meg a számokban. 2015-ben a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya még 28,6% volt, ami 2021-re 18,8%-ra csökkent. Ezt a lenyűgöző statisztikai javulást két fő társadalompolitikai beavatkozás hajtotta, amelyek ok-okozati összefüggéseit érdemes objektíven, pro és kontra is megvizsgálni.

Az egyik a közfoglalkoztatás (közmunka) tömeges kiterjesztése volt. Mivel a szegénység 🌍 uniós mérésének egyik alappillére a "nagyon alacsony munkaintenzitás", a közmunka adminisztratív módon, statisztikailag mégis igen hatékonyan tüntette el ezt a tényezőt a számokból. Aki segély helyett közmunkát végzett, az statisztikailag már nem számított munkátlannak, és a jövedelme is hajszállal, de meghaladta a korábbi segélyek összegét.

A másik tényező a családi adókedvezmények rendszere és a 💰 minimálbér emelése volt, amely a dolgozó alsó-középosztályt és középosztályt húzta feljebb, jelentősen csökkentve az ő körükben a jövedelmi szegénységet és az anyagi nélkülözést.

Az inflációs sokk: Amikor az élelmiszer luxussá válik

A 2020-as évtized eddigi részét globális válságok határozták meg. A Covid-19 járvány okozta lezárások ideiglenes munkanélküliséget generáltak, amit a magyar gazdaság viszonylag gyorsan kihevert. Az igazi csapást azonban a 2022-ben elszabaduló, Európa-bajnok hazai infláció jelentette.

Az infláció a legkegyetlenebb adó, mert fűnyíróelvszerűen sújt mindenkit, de a társadalom legalsó rétegeitől veszi el a jövedelmük legnagyobb hányadát, hiszen ők költik bevételeik szinte egészét alapvető élelmiszerekre és energiára.

— Közgazdaságtani megfigyelés

A drasztikus élelmiszer-drágulás a legszegényebbeket sújtotta leginkább. Míg a felső-középosztály esetében az infláció legfeljebb a megtakarítások elértéktelenedését vagy kevesebb éttermi vacsorát jelentett, a legalsó ötödökben (jövedelmi kvintilisekben) objektív deprivációt okozott. A KSH adatai szerint a hús- és halfogyasztás megengedhetősége, valamint a váratlan kiadások fedezésének képessége romlani kezdett.

Kettészakadó ország: A gazdagok és a szegények távolsága ma

Bár a szegénységi mutatók a 2008-as válság utáni állapotokhoz képest még mindig lényegesen jobbak (2024-ben a lakosság 19,5%-a, azaz mintegy 1,8 millió ember érintett a korábbi 30% feletti értékkel szemben), a legfrissebb adatok egy rendkívül aggasztó tendenciára világítanak rá: a jövedelmi olló drasztikus nyílására.

Ha a magyar társadalmat öt egyenlő részre (ötödökre) osztjuk a jövedelmük alapján, láthatjuk, hogy a felső 20% és az alsó 20% mindennapi valósága között szakadék tátong.

Az adatokból egyértelműen látszik, hogy míg a felső 20% háztartásaiban egy főre átlagosan havi közel 458 ezer forint jut (ami egy négyfős családnál már havi közel 1,83 millió forintos büdzsét jelent), addig a legalsó 20%-ban ez az összeg alig haladja meg a havi 100 ezer forintot.

A statisztikák tehát világosak, ám a számok mögött egy sokkal mélyebb, strukturális probléma húzódik meg. Az objektív szegénységmérés, legyen bármilyen precíz is, bizonyos rétegeket egyszerűen nem lát. Kiket hagyunk ki a mérésből? Hol van az intézetben élők vagy a hajléktalanok adata? És milyen jövőképet fest előre az oktatási és egészségügyi hozzáférés hiánya – az úgynevezett multidimenzionális szegénység?

A cikksorozat III. részében a "láthatatlan szegénység" nyomába eredünk, megvizsgáljuk, kik esnek ki a statisztikai hálóból, és feltárjuk, hogy a jövő szegénységét miért nem csak a pénztárcák vastagsága, hanem az oktatáshoz való hozzáférés fogja meghatározni.