Ugyanolyan szegény egy monacói hajléktalan, mint egy borsodi zsákfaluban, mélyszegénységben élő hatgyermekes család? A kérdés elsőre provokatívnak, talán abszurdnak is tűnhet. Mégis, ha társadalomkutatóként objektíven akarjuk mérni a szegénységet, ez az a paradoxon, amivel elsőként szembe kell néznünk. Ahhoz ugyanis, hogy megértsük a magyarországi adatokat – és tisztán lássunk a politikai sikerjelentések és a sötét jövőt festő narratívák között –, először le kell bontanunk a fogalmi káoszt. Ki számít egyáltalán szegénynek? És ki a mélyszegény?
A mindennapi közbeszédben a szegénység szót gyakran szinonimaként használjuk a nélkülözéssel, az éhezésre vagy az alacsony fizetésre. A statisztika azonban kőkemény szabályok szerint játszik. A világban alapvetően kétféle lencsén keresztül vizsgálják az emberi nyomort: az univerzális (abszolút) és a helyi (relatív) mérce alapján.
A napi 3,00 dolláros szabály: A globális nyomor mérlege
Ha a bolygó egészét nézzük, egy egyezményes, kőbe vésett határvonalat kell húznunk. Ez az abszolút szegénység fogalma. Itt nem számít, hogy az egyén hogyan él a szomszédjához képest; az egyetlen kérdés a fizikai túlélés.
A Világbank jelenlegi definíciója szerint extrém szegénységben él az a személy, aki napi 3,00 dollárnál kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni. Ez az az összeg, ami a minimális napi kalóriabevitelre és a legalapvetőbb higiéniára is alig elég. Ezen a szemüvegen keresztül nézve a monacói hajléktalan – aki hozzáfér az ingyenes ivóvízhez, az európai szintű sürgősségi ellátáshoz, és a kukákból vagy adományokból napi 3,00 dollárnál jóval magasabb értékű táplálékhoz jut – globális mércével nézve nem számít extrém szegénynek. Egy szubszaharai afrikai vagy dél-ázsiai nyomornegyed lakójához képest a túlélése biztosított.
Magyarország — és az egész EU — az abszolút szegénységi küszöb szempontjából gyakorlatilag nulla. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szegénység — csupán azt, hogy a mérés releváns dimenziója nálunk nem a fizikai túlélés, hanem a társadalmi kirekesztettség.
Európában – és így Magyarországon is – az abszolút szegénység mérése statisztikailag értelmezhetetlen. Nálunk nem az a kérdés, hogy a lakosság tömegei éhen halnak-e holnapután. A fejlett társadalmakban a szegénység azt jelenti: kiszorulni a társadalom normális vérkeringéséből.
A relatív szegénység: Amikor leszakadsz a többiektől
Itt jön a képbe a relatív szegénység, amelyet az Európai Unió statisztikai hivatala (Eurostat) és a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) is használ. Relatív szegény az, aki a saját társadalmának átlagos életszínvonalától olyan mértékben lemarad, hogy nem képes a mindennapi életben megszokott módon részt venni.
Például hiába van mit ennie, ha nem tudja befizetni a fűtésszámlát, nem tudja megvenni a gyerekének a legolcsóbb okostelefont (ami ma már az iskolai kommunikáció alapja), vagy soha nem jut el nyaralni. A monacói hajléktalan elméleti szinten ezen a skálán nézve drámai mértékben szegény: a monacói átlagos életszínvonalhoz képest a lemaradása, a társadalmi szakadék szinte mérhetetlenül nagy.
De hogyan mérik ezt objektív számokkal az EU-ban? Erre találták ki az úgynevezett jövedelmi szegénységi küszöböt. Jövedelmi szegény az, akinek a rendelkezésre álló (úgynevezett ekvivalens) jövedelme nem éri el a nemzeti medián 60 százalékát.
INFOBOX: Miért a mediánt nézzük, és miért nem az átlagot?
Gyakori hiba a híradásokban, hogy az átlagbérből számolják a szegénységet. A statisztikusok azonban szinte sosem használnak átlagot a jövedelmeknél. Miért? Képzeljünk el egy kocsmát, ahol iszogat 9 átlagos jövedelmű magyar. Bemegy a kocsmába egy magyar milliárdos. Ha ekkor kiszámoljuk a bent lévők átlagos havi bevételét, kiderül, hogy a kocsmában statisztikailag mindenki százmilliomos. Az átlagot az extrém kiugró értékek felfelé torzítják.
A medián ezzel szemben a valódi középpont. Ha a kocsmában lévő 10 embert sorba állítjuk havi jövedelem szerint, a medián az az összeg, amit a sor legközepén álló ember kap. Nála pontosan ugyanannyian keresnek többet, mint ahányan kevesebbet. Ez mutatja meg a társadalom valós középosztálybeli életszínvonalát. Akitől ez az épp középen lévő polgár is majdnem kétszer többet visz haza havonta (a medián 60%-a alattiak), az hivatalosan is jövedelmi szegény. (A számolásnál ráadásul figyelembe veszik a családméretet is, hiszen egy négyfős család egy főre jutó kiadása arányaiban kevesebb, mint egy egyedülállóé – ezt hívják ekvivalens jövedelemnek).
Az AROPE mutató: A szegénység három dimenziója
A pénz azonban önmagában kevés a teljes képhez. Lehet valakinek a statisztikák szerint kevés a bejelentett jövedelme (például feketén dolgozik, vagy a saját tanyáján termeli meg az élelmet), miközben a valóságban nem nélkülöz. Ezért az Európai Unió bevezette az AROPE (At Risk of Poverty or Social Exclusion) nevű komplex indikátort, amely három különböző dimenzióból vizsgálja a társadalmat.
A hivatalos definíció szerint az számít szegénységnek vagy társadalmi kirekesztődésnek kitett személynek, akire a következő három állításból legalább egy igaz:
- Relatív jövedelmi szegénységben él: A jövedelme a medián 60%-a alatt van.
- Nagyon alacsony munkaintenzitású háztartásban él: Ahol a munkaképes korú (18–64 éves) családtagok az év kevesebb mint 20%-ában dolgoztak (magyarul lényegében tartósan munkanélküliek, vagy csak havi egy-két nap alkalmi munkáik vannak).
- Súlyos anyagi és szociális deprivációban (nélkülözésben) él.
Álljunk meg egy pillanatra az utolsó pontnál, mert ez mutatja meg a legvalóságosabban az életminőséget. A depriváció azt jelenti, hogy valakit nem a bankszámlakivonata alapján mérnek, hanem az alapján, hogy mik azok az alapvető dolgok, amiket nem engedhet meg magának.
INFOBOX: A depriváció 13 tétele – Mit jelent nélkülözni ma?
A statisztikai hivatalok 2021-től egy megújított, 13 elemből álló listát vizsgálnak. Súlyosan nélkülözőnek az számít, aki ezek közül legalább 7 tételt nem tud megengedni magának anyagi okokból:
- Váratlan (általában havi egy 💰 minimálbérnyi) kiadások fedezése.
- Évi egyhetes, távolléttel járó üdülés.
- Hiteltörlesztés vagy lakhatási költségek (rezsi) hátraléka nélküli fizetése.
- Kétnaponta hús, hal (vagy ezzel egyenértékű vegetáriánus étel) fogyasztása.
- A lakás megfelelő melegen tartása.
- Egy személygépkocsi fenntartása.
- Elhasználódott bútorok cseréje.
- Elhasználódott ruhák lecserélése újakra (nem használtra).
- Két pár megfelelő cipő birtoklása.
- Minden héten egy kis összeg elköltése saját magára (pl. kávé, mozi).
- Rendszeres részvétel valamilyen szabadidős tevékenységben.
- Havonta egyszer találkozni barátokkal, rokonokkal egy közös étkezésre/italra.
- Internetkapcsolat fenntartása a háztartásban.
Szegénység vs. Mélyszegénység: A metszet, ahonnan nincs kiút
És itt érünk el a legkritikusabb kérdéshez: mi a különbség a szegénységi kockázatnak kitett polgár és a köznyelvben mélyszegénységben élőnek nevezett ember között?
A válasz ismét objektív. Szegény az, akit a fenti három dimenzió (jövedelemhiány, munkahiány, nélkülözés) közül legalább az egyik érint.
A statisztikai terminológiában többszörös (halmozott) hátránynak – a közbeszédben pedig mélyszegénységnek – azt az állapotot nevezzük, amikor a három dimenzió közül legalább kettő – gyakran mindhárom – egyszerre sújt egy háztartást.
Visszatérve a borsodi zsákfaluban élő család példájára: náluk nincs elegendő legális jövedelem (jövedelmi szegénység), a szülők jó eséllyel tartósan kiszorultak az elsődleges munkaerőpiacról (alacsony munkaintenzitás), és képtelenek megfizetni a fűtést vagy a váratlan kiadásokat (súlyos depriváció). Náluk a halmozottság csapdája zárul be. A mélyszegénység nem pusztán egy átmeneti pénzzavar (mint amikor egy egyetemista hónap végén tésztát eszik), hanem egy olyan állapot, ami felemészti az egészséget, a szociális kapcsolatokat és a jövőképet is, determinálva a következő generáció sorsát.
Az AROPE szerint szegény, aki a három dimenzió közül legalább egybe esik. A középső metszéspontba kerülők a halmozottan hátrányosak — a köznyelvi "mélyszegények".
Ezekkel a fogalmakkal felvértezve már tisztán láthatjuk a pályát. Ahhoz azonban, hogy megértsük a jelenlegi magyarországi adatokat, vissza kell mennünk az időben. Meg kell vizsgálnunk, milyen állapotban érte a magyar társadalmat a 2008-as globális pénzügyi és hazai 💱 devizahitel-válság, és onnan milyen utat jártunk be a 2020-as évek 📈 inflációs sokkjáig.
A cikksorozat II. részében a nyers adatoké és az ok-okozati összefüggéseké lesz a főszerep. Kiderül, hogyan zuhant be, majd hogyan javult a statisztika a 2010-es években, mekkora szerepe volt ebben a közmunkának, és hol tartunk most európai összehasonlításban.